1. Az MDP központjában

 

1948. június 15-én reggel frissen sétálok be az új pártközpontba, a szigeti Sportuszodából. Évekkel ezelőtt Sárosi Imre mesteredző barátom javaslatára kezdtem rendszeresen úszni. Szerinte ez a legolcsóbb, legtisztább és legegészségesebb sport a magamfajta ember számára. Bőrömön érzem az artézi víz frissítő hatását.

Szép, nyári reggel van. Az emberek sietnek, belevegyülök áradatukba.

Első munkanapi utam ez az MDP központjába. Kísérőm – mert most már az is van! – jóval mögöttem követ. Tulajdonképpen már hónapok óta ilyen felügyelet alatt élek. Két kísérőt – ahogy én neveztem őket – angyalkákat rendelt mellém az államvédelem, Rákosi és Farkas utasítására. Nem lehetett elhárítani, hiába mondtam, hogy nem szeretem az ilyen díszkíséretet…

– Maga exponált ember – mondta Rákosi –, vigyázni kell magára.

Belenyugodtam. Sosem hittem abban, hogy ez a kíséret meg tudna védeni valamiféle esetleges támadástól vagy merénylettől. Az volt a kérésem a két „angyalkához”, hogy csak bizonyos távolságban jöhetnek mögöttem. Sokszor panaszkodtak, hogy nehéz ember vagyok, bonyolulttá teszem a munkájukat. De azért megvoltunk egymással.

A pártközpont II. emeletén van a szobám. Itt helyezkedett el Révai, Rajk és Gerő is. Az első emeleten Rákosi, Farkas és Kádár. A földszinten Szakasits. Ezek a titkárság megválasztott tagjai – a főtitkár, az elnök és helyettesei. A tulajdonképpeni vezérkar, az úgynevezett operatív vezetés. Ebben részes még két ember: Kovács István, mint behívott, és Donáth Ferenc, jegyzőkönyvvezető.

Kezdetben leginkább a központi apparátusban dolgozók sokasága lepett meg – valóságos nagyüzem. Itt nincs gondom semmire: vár a reggeli, az ebéd és a vacsora. Feleségem ezt kissé zokon is veszi. Fél, hogy a családi kapcsolataink meglazulnak. Dehát itt ez a rend. A pártalkalmazottaknak saját konyhájuk, mozijuk és üdülőjük van. Ez sem nagyon tetszett – az elszigeteltség veszélyét rejtette magában.

Reggeli után olvasok és szemlélődöm a szép hivatali helyiségben. Van személyi titkárom és titkárnőm. Sok dolgot még nem adok nekik. Hirtelen, szinte napok alatt szakadtam ide a rohanó, viharos eseményekből. Az én aktív tevékenységhez szokott életembe, amely már sok éve tartott, üresség és csend lépett Semmi konkrét dolgom – semmiféle feladatom nincs. Nem szeretem a tétlenséget!

A nap hamar elfutott. Hazabandukoltam. Jólesett kijönni a házból.

Néhány nap múlva az unalom már idegesített Ezt csak fokozta az a tény, hogy senki nem keresett, senki nem nyitotta rám az ajtót, nem hívnak telefonhoz. Mintha nem is törődnének velem. Ez az én számomra érthetetlen és egészségtelen állapot!

Érzékenységet félretéve, telefonon kerestem Révait, majd Farkast. Titkáraik közölték, hogy elutaztak. Néhány nap múlva lesznek itthon.

Teltek a napok. Egy délelőtt megszólal a telefon, Rákosi jelentkezik. Megörültem neki.

– Hogy van? – kérdi.

– Megvagyok. Olvasok és gondolkodom. Szeretnék tanulni. – Ezt is inkább csak azért mondottam, hogy mondjak valamit, bár voltak ilyen terveim.

– Nagyszerű!… Dehát magát nem küldhetjük iskolára… Valakit maga mellé kellene venni… Valakit, aki foglalkozna magával. Nincs valami javaslata?

Belementem a játékba. Azt feleltem: – Lukács György jó lenne.

– Miért éppen Lukács?

– Mert őt ismerem, szeretem, és… ő is ismer engem. 1945 óta elég szoros volt vele a kapcsolatom.

– Nem lenne jobb Rudas?

– Őt nem ismerem…

Pillanatnyi csend. Majd azt mondja: – Hát jó. Majd én beszélek Lukáccsal.

– Köszönöm.

– Idehallgasson, Marosán elvtárs! Van még valami, amit el kellene intézni…

– Mi az, Rákosi elvtárs?

– Lakást kell változtatnia! El kell jönnie arról a helyről, ahol most lakik. Nálunk ez a rend… Már szóltam az illetékeseknek, akik érintkezésbe fognak lépni a feleségével; közösen kiválasztják majd azt a villát, amelyben lakni fognak.

– Kedves Rákosi elvtárs… én jól érzem magam a VIII. kerületben…

– Azt elhiszem, azonban magára is érvényes a határozat, amit végre kell hajtani!

Este, amikor hazamentem, a feleségem már újságolta is, mi történt. Zavarban voltam. Alig van valamink – a lakás kiutalt, a bútor az elhagyott javakból… Feleségem nyugtat: ezen ne búsuljak; berendezett helyre megyünk. Azt felelem: nem értek ehhez. Odaviszel, ahová akarsz.

Az egyik reggel, ¾ 10 tájban ismét megszólal a telefon. A külön vonal! Hallom Rákosi jól ismert basszusát.

– Jó reggelt, Marosán elvtárs! Hogy van?

– Köszönöm, Rákosi elvtárs… Kissé unatkozom.

– Na, figyeljen ide! Beszéltem Lukáccsal. Vállalja. Majd maga jelentkezzék nála. Örülni fog az öreg.

– Köszönöm, Rákosi elvtárs…

Rákosi hirtelen vágja el a témát. – Marosán elvtárs!… 10 órakor az én szobámban rendkívüli titkári lesz. Fáradjon le hozzám.

– Kérem. Ott leszek!

Rendkívüli titkári!… Ez lesz az első ülés, amelyen az új pártban részt veszek! Örülök neki. Vége az unalomnak…

Pontos akarok lenni. Tíz óra előtt pár perccel elindulok. Rákosi szobájába lépve Donáth már mutatja a helyemet. Az asztalfőn Rákosi és Szakasits ül egymás mellett, a két szélén Farkas és Gerő; Farkas mellett én, mellettem Kádár; Gerő mellett Révai és Rajk. Az asztal végén Kovács István és Donáth. Mindenki előtt blokkpapír van. Néhány szót váltva a jelenlévőkkel, Rákosi elkomolyodik, gondterheltté válik.

– Az elvtársakat – kezdte Rákosi – igen komoly és nehéz ügyről kell tájékoztatnom… Az elmúlt napokban Bukarestben ülésezett a Tájékoztató Iroda.[1] Több napos tanácskozás után kizárta sorából a Jugoszláv Kommunista Pártot. Ezen a tanácskozáson pártunkat Révai és Farkas elvtársak képviselték.

A szemem van inkább munkában. Lassan eljutnak tudatomig a hallottak. Mi ez,… hogyan… miért?… Kizárták a Jugoszláv Kommunista Pártot?… Egyre feszültebben figyelek. Nézem Rákosit, aztán sorban a jelenlévőket.

Szovjetellenes, ellenséges elfajulás a jugoszláv pártban… Személyi kultusz…

Bár a kifejezés nem ismeretlen számomra, most valahogy élesebben cseng. Miért csak most hallom ezt így? A dolgoknak előzménye kell hogy legyen…

Senki sem jegyez – mindenki maga elé néz. Rajk, Kádár, mintha sápadtak lennének; Révai idegesen rakosgatja töltőtollát; Gerő és Farkas komorak; Kovács és Donáth, mintha meg volnának lepődve. Szakasits leemeli a szemüvegét és hosszan törölgeti – szemüveg nélkül milyen gyerekes az arca…

Rákosi máris összegez: délutánra össze kell hívni a Politikai Bizottságot, és holnapra a Központi Vezetőséget… őket is tájékoztatni kell a határozat megjelenése előtt. Értjük, elvtársak?

– Igen –, mondjuk szinte egyszerre.

– Kérem önöket, erről sehol egy szót se! Szigorúan titkos; ehhez tartsa magát mindenki.

Senki nem kérdez; senki nem vitázik. Farkas szól közbe:

– Zseniális határozat! Meglátszik rajta, hogy Sztálin elvtárs műve!

Fejemben három név dobol: Sztálin, Tito, Rákosi!…

Az ülés félóráig sem tartott, máris eltávozunk. A szobámban megállok. Mi ez?… A fene se érti. Én már sok mindent megértem, de… ez ismeretlen valami az internacionálék történetében… Embereket vagy frakciókat ki lehet zárni, de országokat, országok vezető pártját!…

Izgatott vagyok.

Délután összeült a Politikai Bizottság. Rákosi bejelentését fél óra alatt itt is tudomásul vették.

Másnap összeült a Központi Vezetőség, itt is hasonlóképp történt minden.

– Elvtársak, a határozat holnap megjelenik az újságokban, olvassák el figyelmesen!

Vége az ülésnek, de hallgatni kell. Először életemben még a feleségemnek sem mondok el semmit – ami még titok, arról otthon sem beszélhetek.

Másnap olvasom a határozatot. Pontos és logikus – valóban mesteri munka, de talán túlságosan is világos és logikus!

Felkelti gyanúmat. Az élet és a politikai harc nem ennyire logikus, és kevésbé precíz. Elképesztenek a vádak: „Tűrhetetlen, hogy a jugoszláv pártban a párttagok legelemibb jogait lábbal tiporják, hogy a párton belül uralkodó helytelen viszonyok legcsekélyebb bírálata kíméletlen megtorlást von maga után.”

A pártból kizárt Zujovics és Hebrang elvtársakat letartóztatták.[2] Nézzük tovább:

„Nem lehet megtűrni a kommunista pártban ilyen gyalázatos, tisztára törökbasa terrorista rendszert. A jugoszláv párt létérdeke és fejlődése megköveteli, hogy az ilyen módszereknek véget vessenek.”

Már vagy tizedszer olvasom, s szóról szóra elemzem. Nehezen megy. Az írás kíméletlen, parancsoló, s ezért nem meggyőző. Kérdezem magamtól: – Lehetséges ez? Hogyan lehet eddig jutni? A végén azt kérdezem magamtól, igaz ez? Kutatok, keresek ismereteim és emlékeim között. Megráz a határozat következő része:

„A jugoszláv párt egészséges erőinek a feladata, hogy kényszerítsék a jelenlegi vezetőket a hibák nyílt bevallására, s ha erre képtelenek volnának, állítsanak a párt élére új, internacionalista vezetőséget.”

Hogyan?… Hát joga van valakinek nyílt lázadásra felszólítani egy másik pártban uralkodó helyzet ellen?… Hová vezet ez?

Ami bosszantó: nem ismerem a jugoszlávok álláspontját, de a fentieket enélkül is túl egyoldalúnak tartom. Két dolgot tudok, de vajon ez elegendő-e?

1. Tito személyi kultuszt tűrt meg maga körül. Emlékszem budapesti látogatására, amikor szinte felháborító jelenetek zajlottak le a biztosítása körül. De hiszen ez másutt is így van!

2. Azt olvasom, hogy Tito szerint Jugoszláviában a parasztság a bázis és a népfront a vezető erő. Ez nemcsak a kommunisták számára elfogadhatatlan, hanem a magukat marxistáknak valló szociáldemokraták számára is.

De ennél többet kellene megtudnom. Elhatároztam, hogy beszélek Farkassal, hiszen jó a viszony közöttünk.

Lementem hozzá. Megörült, de hamar elkomorult és rideggé is vált, amikor elmondottam neki, hogy miért keresem. Szokatlanul parancsoló hangon mondotta:

– Nézd, Marosán… ezt a határozatot el kell fogadni! Nem vitázunk felette! Nálunk ez a rend. De azt is vedd tudomásul, hogy Sztálin elvtárs és mi nem beszélünk a vakvilágba.

Rá kellett jönnöm, hogy Farkas alkalmatlan arra, hogy erről a kérdésről akár barátilag, akár elvtársiasan elbeszélgessek vele.

Felkerestem Révait.

– Nézd, Gyurka – mondta Révai – arra kérlek, a határozatot vedd tudomásul és ezzel kész. Én ott voltam a tanácskozáson… Nem lehetett rajtuk segíteni. Nem szabad kételkedned sem. Értelek én téged… nincs más teendő.

Azzal a gondolattal jövök el tőle, hogy van itt valami, amit nekem nem mondanak meg.

Felhívtam Rákosit: – Beszélni szeretnék magával, Rákosi elvtárs.

– Szívesen. Mikor?…

– Alkalmazkodom magához.

– Este 8 órakor?… Várom a szobámban.

Meg kell vallanom: Rákosi volt hozzám a legbarátságosabb és a legközvetlenebb. Figyelmesen meghallgatott – ez nagy dolog volt, mert Rákosi sokat szeretett beszélni, most azonban engem akart hallani. Feltártam a kételyeimet:

– Nem értem, hogy vált ez lehetségessé… de azt sem, hogy ezt eddig nem vették észre. Ilyesmi nem jön hirtelen, kell hogy előzményei legyenek – s amíg azt nem ismerem, nem tudok eligazodni benne. De van itt más is, Rákosi elvtárs!… Nekem jó véleményem volt a jugoszláv elvtársakról, s ezért az én szememben a vádak nemcsak elképesztőek, de fantasztikusak is. El tudom képzelni, hogy van ellenség, amely minden alkalmat felhasznál, hogy ártson nekünk… De egy párt egész vezérkara?… Ez fantasztikus! Valami titokzatosságot érzek… Beszéltem Farkassal, Révaival, akik csak annyit mondtak: határozat, vegyem tudomásul! De ha nem értem, mit csináljak? Hogyan lehet ezt így képviselni?… És még valamit: hogyan magyarázzuk ezt meg a tömegeknek?

Rákosi figyelmesen és jóindulatúan hallgatott végig.

– Kedves Marosán – mondta azután. – Igen jó, hogy ezt szóvá teszi. Bár mások is megtennék. Nézze csak… gondolkodjék egy kicsit Maguknál ott voltak Peyer és társai, akik ma már az imperialisták szolgálatában állanak. Igaz?…

– Igaz.

– Gondolja, hogy ugyanez a kommunista pártban nem lehetséges? Gazdag történelmi múltja van az ilyesminek. Titoék bűnösségét csak alátámasztják a trockisták és a buharinisták, és más olasz, német és magyar árulók cselekedetei. Minálunk is van jobboldali és baloldali elhajlás… a Kommunista Párt sem mentes ettől… az ellenség a Kommunista Pártba igyekszik beépülni és rombolni, mert mi vagyunk számukra a legveszedelmesebbek. Nézze… mi most másképp értékeljük Tito angol és amerikai kapcsolatait… Nehéz lesz a harc… Láthatja, hogyan élesedik az osztályharc nemzetközi méretekben! Tanuljon csak szorgalmasan… olvassa és tanulmányozza Sztálin idevágó műveit… Sztálin elvtárs élet-halál harcot vívott a párton belül az elhajlás és minden ellenséges nézettel szemben. Mondja: olvasta maga „A nagy összeesküvés”-t?[3]

Meglepődtem. – Nem.

– Akkor gyorsan feküdjön neki… Abból majd sok mindent megtud… annál is inkább, mert azt amerikai írók írták. Tudja mit: én majd küldök magának irodalmat.

Lelkesen beszélt. Amikor eljöttem tőle, valamivel többet is tudtam, a kétely azonban megmaradt bennem.

Napokon belül Rákosi egy halom könyvet és brosúrát küldött. Nekiültem tanulmányozni. „A nagy összeesküvést” érdeklődéssel és izgalommal olvastam; ennek a munkának is az volt a baja, hogy túl logikus, túl pontos és precíz volt. Úgy éreztem, hogy a lényeget nem tudom megérteni.

Újabb meglepetés ért: leváltották Gomulkát a lengyel párt éléről[4], méghozzá egy nagy elméleti vita kellős közepén. A jugoszláv kérdéssel hadilábon álltam, de Gomulka ügye teljesen feje tetejére állított bennem mindent. Szerettem a lengyeleket és igen jó véleményem volt róluk, és ismertem is Gomulkát személyesen; beszélgettem vele. Titohoz hasonlóan, igen megnyerő, szimpatikus, becsületes ember benyomását keltette bennem. Gomulka, akárcsak Tito, munkásból lett vezér.

Tito – Gomulka – a lengyel és a jugoszláv párt ügye kezdett nálam összefüggő kérdéssé lenni.

„Nacionalista, szovjetellenes, jobboldali, buharinista”.

Számomra igen zaklatott élet kezdődött, amit különösen izgalmassá tett, hogy a jugoszláv nagykövetség ezekben a napokban adott fogadást azoknak a tiszteletére, akiket igen magas kitüntetésben részesítettek. – Amikor Tito 1947 végén Pesten járt, a magyar és a jugoszláv vezetők kölcsönösen kitüntetéseket adományoztak. – Közülünk Rajk, Révai, Gerő, Nagy Imre és Marosán részesült igen magas jugoszláv kitüntetésben. Az például, hogy ezt én Rákosi javaslatára kaptam, nemcsak előttem volt világos, de mindenki más előtt is.

A fogadás eléggé képmutató módon zajlott le. Ünnepélyesen átvettük a kitüntetéseket, megköszöntük, nevettünk, büszkék voltunk, iszogattunk, koccintottunk, de már sejtettük, hogy rövid időn belül kollektíve és demonstratív módon vissza is küldjük ezeket a kitüntetéseket. Erre azt követően került sor, hogy Boarov Pesten meggyilkolt egy elvtársat, aki szembeszállt a jugoszláv elvtársakkal. Mivel Boarovot személyesen ismertem, igen megzavart ez a módszer. Hát csak egyetlen meggyőző érv van: rálövünk?…[5]

Ebben a gyilkos légkörben is csak figyelek; valamit megérteni próbálok a dolgokból – és különösen az embereket szeretném megérteni.

Így telnek a napok, és senki sem nyitja rám az ajtót. Nyomasztó csend van a pártközpontban. Nyár van, szép idő. Arra gondolok, hogy benn ülök egy kalitkában, mint valami madár, amelyet gazdája néha-néha megetet és eljátszik vele, fütyülésre készteti. Senki sem kérdezi meg a véleményemet – inkább én kérdezek, de azt meg nem szeretik.

Ülök a szobámban, és tépelődöm. Cseng a telefon. Felveszem a kagylót.

– Jó reggelt! Hogy van Marosán elvtárs?

– Köszönöm jól, Rákosi elvtárs.

– Még mindig a régi helyén lakik?

– Igen.

– Meddig?

– Nem tudom.

– Na majd én kézbeveszem a dolgát, a feleségével. Okos asszony… Mi ketten majd elintézzük.

Hirtelen átvált: – Kedves Marosán elvtárs!… 10 órakor fáradjon le hozzám… Rendkívüli titkári lesz.

– Ott leszek.

Még tartom a kagylót, de a kattanás már jelzi, hogy a beszélgetésnek vége. – Vajon mi lesz megint?…

Rákosinál csendben ül mindenki. Mint az iskolás gyerekek órakezdéskor.

Rákosi üdvözli az elvtársakat és megnyitja az ülést

– Igen fontos káderkérdésekben kell tájékoztatnunk az elvtársakat – mondja. – Rajk elvtársat visszahívjuk a Belügyminisztérium éléről és új, fontos beosztásba helyezzük. Külügyminiszter lesz! Helyére Kádár elvtárs megy – ő lesz a belügyminiszter!

Ez a bejelentés nemcsak fejbevágott, de mélyen sértett is. Erről eddig senkit sem hallottam beszélni. Hát hogyan mennek itt a dolgok? Különös, nem szeretem módszer ez! Kik javasolnak és milyen alapon, és kik határoznak?

Hallgatom Rákosit és fokozottabban figyelek, hátha rájövök valamire. Motoszkál bennem a gondolat: miért ez a csere? És miért Kádár megy Rajk helyére? Rajk, nem vitás, kitűnő belügyminiszter volt és ezen a poszton vált népszerű emberré. Miért kell visszahívni, ha jól dolgozott?

Nem értem. Talán most olyan idők jönnek, hogy a külügy területe lesz a fontosabb… oda kell az erős ember?

Elhatároztam, hogy felszólalok és megkérdezem, mi miért és hogyan, de máris hallom Rákosit:

– Az egész kérdés át van beszélve Rajk és Kádár elvtársakkal… – Rajkra nézek, aki bólint; majd Kádárra, aki csak maga elé néz és nem is bólint.

– Ezzel kapcsolatban – folytatja Rákosi – még egy fontos kérdés vár elintézésre… A Budapesti Pártbizottság élére olyan elvtársat küldünk, akivel bizonyítani akarjuk, hogy mi komolyan vesszük az egyesülést és vele a szociáldemokrata elvtársakat…

Fülem érzékeli, amit Rákosi mond.

– Marosán elvtárs veszi át Kádár elvtárs helyét a Budapesti Pártbizottságon…

Dehát engem erről senki meg nem kérdezett! Csak küldenek és el van intézve?

Rákosi megérezhette a bennem zajló tusát, mert felém fordulva mondja: – Vagy Marosán elvtárs nem ért egyet ezzel?

Hebegek, dadogok: – Hirtelen ért, Rákosi elvtárs…

– Majd megszokja.

Az ülés rövid ideig tart, vita nincs – kérdés sincs.

Az ülés után mindenki megy a helyére.

Ezek a kérdések délután még a Politikai Bizottság, majd később a Központi Vezetőség elé kerülnek, és máris napirendre térnek felette. Én pedig napokig bosszankodom miatta, sértőnek találom a módot. Meg sem kérdeznek, csak küldenek…

Este Balassa Gyulával találkoztam egy pohár borra, ő is sajnálja Rajkot. Érdeklődik Kádár után. Neki nem szóltam kételyeimről. Amikor hazamentem, feleségem újságolta: van már villa. Szép és elegáns, Karádi Katalinnal és Schiffer Pálékkal leszünk szomszédok. Semmit se viszünk magunkkal, az új lakásban lesz minden.

– Nem is örülsz? – kérdi a feleségem.

– Nem érdekel ez… Most más foglalkoztat! Lehet – gondolom – még mindig szociáldemokrata vagyok és ebből adódóan sok mindennel nem értek egyet… És mindenre túl érzékenyen reagálok…

Futnak a napok, de nyugalmam nincs. Reggelente újságot olvasok, távirati jelentéseket és bizalmasakat – amelyeket csak itt tartanak bizalmasnak. ¾ 10. Szól a telefon.

– Jó reggelt Marosán elvtárs! Hogy van?

– Köszönöm…

– És a felesége?

– Ő is.

– Mikor mennek át az új lakásba?

– Nemsokára.

– Az nagyon jó lesz. Marosán elvtárs… 10 órakor rendkívüli titkári lesz nálam…

Kattan a telefon. A beszélgetésnek vége.

A fene!… Vajon most miről lesz szó?

10 óra. Ülök a helyemen. A szokásos kép és hangulat – ünnepélyes csend.

Rákosi üdvözli az elvtársakat és megnyitja a megbeszélést.

– Szomorú bejelentést kell tennem: Tildy vejét kémkedés és hazaárulás miatt le kellett tartóztatni![6]… Emiatt Tildy benyújtotta lemondását; küldött egy magánlevelet is, amelyben kéri a baráti jóindulatomat. Tildyt nem hagyjuk el… Gondoskodunk róla. Tildy helyére Szakasits elvtárs, a párt elnöke kerül. Ezzel is még jobban hozzájárulunk összekovácsolásunkhoz…

Tudomásul veszik?

Csend.

Hát így állunk! Bejelentés, tudomásulvétel és kész. Nem jó ez így!

Hogy Szakasitsot meg ne alázzam, nem mertem megkérdezni, hogy vele beszéltek-e? Szakasits, úgy láttam, örült. Hát igen: nagy dolog köztársasági elnöknek lenni! Egyúttal a munkásság számára tanúsítja, hogy a volt szociáldemokratákat az egyesülés után sem mellőzik a vezető posztok betöltésekor. Szociáldemokrata párti köztársasági elnök!… Még nemzetközileg is hatásos tény – a kommunisták mellett. Tovább erősíti a párt és a vezetés egységét.

Tildy vejének bűnösségében nem kételkedtem. Törtető karrieristának, sőt kalandornak tartottam, aki benősült a Tildy családba. Tildyt azonban nagyon sajnálom; puritán, becsületes embernek ismerem. Bár nem sok dolgunk volt egymással, barátilag éreztünk egymás iránt, s mivel Tildy együttműködött a kommunistákkal és a szovjetekkel, elnéztem, hogy családja nem a legjobb hatással van rá. Mindenki tudott Tildyné szerepéről – volt ilyen helyzet más pártoknál is. „A nemzetes asszony”, „Az ország első asszonya” – ebben a szerepben tetszelgett; uralkodni vágyó volt. Tildy rossz szellemének tartották. Anyós és vő kiegészítették egymást; a vő most kémkedés és hazaárulás vádjával kerül bíróság elé.

Tildy lemondásával kapcsolatban Rákosihoz írott levelét, mint az állami-vezetői erkölcs példáját tekintettem. El kell mennie a közéletből mindenkinek, aki bármily kis mértékben is vét a közerkölcs ellen – akár büntetőügyi, akár politikai értelemben. Másként nincs megszívlelendő példa a tömegek előtt!

Tudomásul vettem a bejelentést, bár a forma itt is sértett. Miért így kell nekem ezt megtudnom?

Ilyen események lázában tájékoztattak arról, hogy kezdetét veszi a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség tagjainak szabadságolása. Engem beutaltak Galyatetőre. Még soha életemben nem voltam egy hónapig szabadságon. Nem szívesen mentem el, szerettem volna dolgozni és hasznosítani magam – nekem inkább az lett volna az üdülés, de itt határoztak és én tudomásul vettem. A pesti, titkári teendőket csak a szabadságom után veszem át.

Mielőtt szabadságra mentem volna, beszélgetést kértem Rákositól. Elhatároztam, hogy nem cipelem magammal a kételyeket és a problémákat.

Barátságos hangon kezdtem el, hogyan mennek itt a dolgok, senkit meg nem kérdeznek, velem senki nem beszél, a véleményre sem kíváncsiak…

Rákosi türelmesen hallgat. Végül azt mondja: – Helyes, hogy szóvá tette. Hiba részünkről, dehát… Nézze, az események és a dolgok olyan gyorsan követték egymást, hogy nem jutott idő… Azonkívül pedig szerettem volna magának időt adni, hogy széjjelnézhessen, barátkozhasson és megszokja azt, ami nálunk van. Ezentúl… másképp lesz, csak jöjjön vissza. Legyen nyugodt, mi majd jól megértjük egymást. Maga hamarosan hozzá fog nőni a feladatokhoz; verje ki fejéből azt, hogy Rajkot mi lefokoztuk. Csak más helyre került! A nemzetközi helyzet miatt fontos lett a külügy, és oda Rajknál jobb embert nem találtunk.

Hallgattam. Érvelésében volt logika, de továbbra is idegesített, hogy akkor Rajk és Kádár egy szót sem szóltak.

Elbúcsúztam Rákositól. Jó pihenést kívánt.

Felkerestem Lukácsot, aki lekötelező barátsággal fogadott.

– Dehát mit akar maga tanulni, Marosán?… Hiszen maga kész vezető és nagy múltja van a mozgalomban.

– Filozófiát, elméletet, dialektikát… Alaposabban szeretném érteni…

– Mit nem ért maga a dialektikából? Hiszen maga minden nap dialektikusan cselekszik!

– Az lehet, hogy én úgy cselekszem, de… talán nem értem egész helyesen…

– Jól van! Most elmegy szabadságra, majd ha visszajön… Meglátja, semmi sem olyan ördöngős dolog…

Amikor lejöttem Lukács Duna-parti lakásáról, elgondolkoztam azon, hogy miért kell nekem villában laknom és miért nem Lukács lakik villában, hiszen neki jobban szüksége lenne erre; s talán jobban is feküdne neki…

Elutaztam Galyára. Kiderült, hogy nincs „üdülési kultúrám”: untam magam és nem találtam a helyemet. Tíz nap múlva visszajöttem Pestre.

Rákosi felhívott telefonon és közölte velem, hogy pihennem kell – ez a határozat! Ha nem kell Galyatető, hát menjek a Balatonra.

El is mentem. Itt néha találkoztam Révaival és Rajkkal. A hét végén Rákosival is.

Szabadságom lejártával beléptem az új helyemre, a budapesti titkárságra. Itt érdekes emberekkel ismerkedtem meg.

Kezdtem magam jobban érezni.